Ott kezdeném a történetem, ahonnan indult, Budapestről. Hosszú zötyögés és ismerkedés után a kalandor társaimmal megérkeztünk Csíkba, ahogy itt mondják. Innen autókáztunk még egy keveset Kobátfalvára. A többi kalandortól kicsit távolabb, ezért tovább kellett utaznunk. Talán már a térképen se jártunk! :)
Hazafelé máris megismerhettem egy csodás környezetben található forrást, ahonnan borvizet vittünk haza flakonokban. Ezekben a mondatokban a szavaknak nagy hangsúlya van, hiszen az első napok ismerkedéssel és "szavak cseréjével" telt. Vicces beszélgetések kerekedtek ki a más szóhasználatokból. Szerencsére a gazdám egy végtelenül laza ès türelmes ember, így nem zavarja, ha egy nap 120-szor kérdezek vissza, mert nem értem. Példàul a találkozàsunk alkalmával megkérdezték, van-e sofőrkönyvem, tehát már tudom jogosítványom. Szinte minden percben tanulok egy új kifejezést.
A család és a környékbeli emberek nagyon kedvesek és közvetlenek, úgy érzem, befogadtak. :)
Emellett a munkából pedig mindig akad. Igyekszem szorgoskodni, ahogy tudok, ügyködök. A "tanítóim" nagyon sokat segítenek, így pár nap alatt már rengeteg új dolgot kipróbálhattam. Traktort vezettem, báláztunk, fejtem tehenet és kecskèt , illetve kenyeret sütni is segíthettem. Jutalmul, ahogy régen a gyerekek, megkaptam kukurit, hiszen a kenyér sütésénél sem maradhat maradék. :)
Az ételeket a gazda anyukàja, Iluska néni készíti, hozzáteszem: mennyeien. Éhen már nem veszek el.... Teljesen magával ragad az itteni tájszólás és a történetek.
Egyet nagyon megtanultam már Székelyföldön, mindig nagyobbat kell mondani, mint a másik! :D De azt mondják, mulatság nélkül mit sem ér az élet. Így telnek hát napjaim. Nem panaszkodom. Ahogy itt se teszik. Boldog, mosolygós dolgozó embereket ritkán lát az ember. Szerintem ez a titkuk!
