Takács Alexandra: Az utolsó nap

A reggelt forgatással kezdtük. A Vidék Kaland szervezőivel résztvettünk a szokásos reggeli tehénfejésen, majd Dènes mamàjához látogattunk el Tarcsafalvára. Egy nagyon vagány nagymamát ismerhettem meg, Lina néni személyében, aki fiatalos, mosolygós, és aktív munkát végez a mai napig. Segített elsajátítani a faszénen sült kürtöskalács készítést.  

A látogatás után kirándulni mentünk. A parajdi sóbányában jártunk, ahol elképesztő, milyen klasszul kialakították a részeit. Például a gyerekeknek van lehetőségük egy kalandparkot kipróbálni, mozizni, illetve ugrálóvárazni. De emellett a szülők is jól szórakozhatnak. A tollasozás, a közös torna, bolt, az étterem és egy kialakított templom is a rendelkezésre áll. Én csak csodáltam. Mindezt az egészséges sós levegővel kiegészítve, ahol sokan gyógykezelésen vesznek részt. 

Természetesen a strandot is láttuk, de csak kívülről. Sokan voltak, és amúgy is Székelyföldön mindig sok a dolog. 😀

A kirándulásunkhoz hozzá tartozott a közeli gát, Tamási Áron sírja és végül a hétvégi kisház Ivóban. Nagy kalandok voltak ezek számomra, amit nem tudok elégszer megköszönni.

Estefelè érkeztünk haza, majd készülődtünk az esti grillezésre, amely a búcsúvacsoráról kellett szóljon. Nagyon jólesett, hogy sokan eljöttek, köztük Dénes és a barátnője, Noémi legjobb barátai, a juhász, Piku és a vadász, András.

Megható volt, hiszen ajándékokkal is megleptek. Szörppel és medvefoggal, hogy örök emlék legyen számomra. Este lefekvésnél pár szóval visszaemlèkeztünk, persze könnyekbe borulva, de jó emlékekkel. 

Sosem felejtem el, és hálás vagyok, hogy az életük kis szeletének részese lehettem!  

Takács Alexandra: Medve!

Reggel Csíkszeredába és környèkère kirándultunk. Ellátogattunk Hargitafürdőre, ahol a büdös gödörbe is beültünk. Büdösfürdő nevét a kénhidrogént tartalmazó, záptojás szagú mofettagázról kapta, amely a felületi hajszálereket tágítja és javítja a vérkeringést.

Ahogy kijöttünk a gödörből, elsétáltunk a Balu Kalandparkig. Egy fagyi mellett néztük az oda érkezőket. Itt található a sípálya is, amely Dénes szerint jó móka és télen szép a hegyekben a táj. 

A hegyről lekocsikázva Csíksomlyóra utaztunk. Megnéztük a templomot és a zarándokhelyet, aminek nagyon örültem, mert mindig is el szerettem volna ide jönni.  Az ügyeket Csíkszeredában intéztük, ahol egy kis sétával kiegészítve megnéztük a főteret, majd a Jótevő csárdában ebédeltünk. Megismerhettem Dénes barátját, Alpárt. Egy újabb kedves ember, akiről tudni kell, hogy minden kalandort figyelemmel kísért ezidáig.

Az estét pedig alig vártuk. Medvelesre igyekeztünk Andrással, a vadőrrel, akit később elmeveztünk Tarzannak, annyi mindent ismer az erdőben. Neki ez az élete, és már pajtársai a medvék. Ő sem fél a medvéktől, és a medvék sem tőle. 

Láttunk 4 medvét, egy szarvasbikát, vaddisznót. Rettentően izgalmas volt. Sosem láttam medvét így kint a szabadban az otthonában. Jó volt meglesni, hogyan járnak, esznek, fekszenek, félnek és ballagnak tovább. Maradandó élmény lesz számomra.  

Takács Alexandra: Halmozom az élményeket

Ma reggel keltettem a gazdám, izgatott voltam, hiszen megnézhettem a keresztúri gyárban, hogyan dolgozzák fel az előző nap általam is lefejt tejet. A gyár összes kis polcát, gépét, folyamatát volt szerencsém látni, sőt vendégszeretetükhöz híven egy pohár joghurtot is megkóstolhattam. Meg kell hagyni,  itt a vajon, joghurton és a sajton is érezni, hogy igazi. Mitől igazi? Hogy kiérezni a tej ízét, hiszen 100% tejből készülnek. 

Az ebéd puszulyka/fuszulyka leves volt, nehezen értem meg a betűket, de úgy tudom ígyis-úgyis jó. “Igen, igen, igen.” Ez az a mondat, amit álmomban is hallok már. 😀 Székelyföldön, ami biztos, azt ezzel erősítik meg. Persze a hangsúlya is lényeges. Illetve észrevettem, hogy a na, ne, ná, né, hadd el hát, hadd el no, hadd el na, minden nap szerepel valahol. Aranyosak ezek a kötőszavak, valahogy szóval tartják az embert és a világot maguk körül.

Ebéd után porta rendezés, permetezés volt legyek ellen, és gyakoroltuk a kaszálást, mert nem igazán éreztem rá a ritmusára. 😀 

A bocikat kiganajoztam, majd enni adtam nekik. A teheneket pedig meglàttogattuk. Láthattam Pikut, a juhászt, ahogyan terelgeti a csordát, és a kecskéit, sőt ostorcsattogtatásra is próbált tanítani. Úgy érzem, ezt még gyakorolnom kell. 😀 

Akivel idàig megismerkedtem, mindnekinek volt beceneve: Piku a juhász, Go a gazdám, (nem, nem Pokémon Go 😀 ), Csiribiri egy építőmunkás, Mámi, azaz Iluska néni és Táti, Ő Dénes bácsi. Én szerencsére a leányon kívül egyebet nem kaptam. 

A legelő után Dénes meglepett, és elvitt a Jézus szíve kilátóhoz. A “rally-s” utazást nagyon élveztem, hiszen szeretem az autókat, autós sportokat és versenyeket, így a kavicsos, erdős út, fel a hegyekbe izgalmas volt számomra. Utána pedig jött a pompa. Felértünk a kilátóhoz, ahol az egész Udvarhelyszék környékét belàtni; a legelőkön, dombokon, s hegyeken át, a falvakat és erdőket mind. Felmásztunk Jézusba, és a fején àt látthattuk az előttünk lévő panorámát. A csodálatos táj hangulata megragadott minket, és pár percig megszólalni sem tudtunk.

“Most látom, és elgondolkoztam, milyen szép helyen élünk mi”- mondta Dénes. Valóban így van, ezért remélem, láthatom még Hargita megyét legközelebb is. 

Magaslati levegő után siettünk a következő programra. Kimentünk az esztenára egy juhokat tartó juhászhoz és a családjához. Itt 1100 db a juhállomány, amelyből 600 db-ot kézzel megfejnek, reggel és este. Este 7-re érkeztünk, és 3-an este 10-11-ig fejtèk a juhokat. Ők kint is alszanak és a sajtokat is itt készítik. Roppant nehéz fizikai munka, minden elismerésem a munkájuk előtt.

Megtapasztalhattam a fejést, és a belőle készült sajtot, illetve ordàt. Ízletes finomságok ezek. 

A napok alatt átértékelődik bennem nagyon sok minden; hogyan élünk otthon, mit eszünk, a gondjainkat, a lehetőségeket és a boldogságot. A kaland által új élményekkel, kapcsolatokkal, kalandokkal és lelki feltöltődéssel is gazdagodtam már. 😉 Mert ezàltal lesz valaki gazdag, a tapasztalástól, élményektől, a lelki egyensúlytól és a jó kapcsolatoktól.

Takács Alexandra: Rácsodálkozás

A mai napom máris egy élménybeszámolóval kezdődött, amit a helyi Udvarhelyi Hiradó újság szerkesztői készítettek.

Ezután megreggeliztünk. Ahogy a gazdám mondaná: “Kettőt falunk, s megyünk!” 😀 

A reggeli mellé ettünk az előző nap saját kezünkkel készített kenyérből. Sokkal finomabb, mint a bolti, de lehet a kezünk íze tette azzá. 😀  

Egy pár szót megemlítenék, milyen itt a tájszólás: a pityóka, amire bőszen bólogattam, hogy értem, kiderült nem pálinka, hanem krumpli. A ler nem a sütő márkája, hanem így hívják a sütőt. Itt a laska a tészta és a tészta a süti. Érdekes, hogy egy nyelven beszélünk, mégis szokszor nem értjük egymást.  

A legmeglepőbb, hogy itt vagyunk kint Romániában, külföldön, mégis amerre járunk, magyarok laknak. A boltok, az áruk, a lakosság, mind-mind magyar. Otthon érzem magam! 

A munka. Délelőtt kukoricát daráltunk és morzsoltunk, ismerkedtem a kukoricafajtákkal. Körbevezettek még a telepen, ahol láthattam kis halakat.

Közben elkészült a lángos, amit frissen jó enni, így nekiláttunk. Furcsa képsorok következtek. A gazda a lekvàrhoz nyúlt és a lángosra tette. Ilyet mèg nem làttam. 😀 Én bevallom, maradtam a fokhagymás tejfölnél. 

Egy kis pihenőként nosztalgiáztunk, és megnéztük az előző évi gyümölcsfesztiválon készült képeket, ahol Iluska néni is árult finom lekvárokat, és különböző édes tésztás versenyeken vettek részt az asszonyokkal.  

Kiváncsiskodtam, így megnézhettem a gazda doktori munkáját képeken, ahogyan készült a kutatási munkájával. Nagy büszkeséggel tölt el, hogy ilyen “körülmények” között, például hogy az iskola messze van és románul kell megtanulni az anyagot, ha tetszik, ha nem, így is el lehet érni mindezt. Én pedig ennek lehetek most a része, ahol végre megtapasztalhatom, hogy nem hiába tanul az ember, és hogy Ő fel is tudja használni a tudását eredményesen. 

Délután a bálák elrendezése után elmentünk kavics töltelékért a gödrökbe, és kivittük a trágyát. A telepen kipróbálhattam egyedül a modernebb traktort, a kiszállítás után pedig az öreg traktort. Érdekes volt megtapasztalni a különbséget, mennyivel könnyebb már az újabbakkal dolgozni. 

Az este újra fejtem, ami màr sokkal jobban ment. Kezdem megszokni a technikát, izomlàz sincs már a kezemben. 😀

Fejés után kivittünk pár kecskét az esztenára, ahol a sajtkészítés rejtelmeibe kóstolhattam bele a közel 400 kecske tartó gazdànál. 

Nagyon élveztem, hiszen hasonló gazdaságot szeretnék működtetni, talán egyszer Én is.  

Az esti gyümölcs után fekvés, jön egy újabb nap, s élmény. 😀

Takács Alexandra: Mulatság nélkül mit sem ér az élet!

Ott kezdeném a történetem, ahonnan indult, Budapestről. Hosszú zötyögés és ismerkedés után a kalandor társaimmal megérkeztünk Csíkba, ahogy itt mondják. Innen autókáztunk még egy keveset Kobátfalvára. A többi kalandortól kicsit távolabb, ezért tovább kellett utaznunk. Talán már a térképen se jártunk!

Hazafelé máris megismerhettem egy csodás környezetben található forrást, ahonnan borvizet vittünk haza flakonokban. Ezekben a mondatokban a szavaknak nagy hangsúlya van, hiszen az első napok ismerkedéssel és “szavak cseréjével” telt. Vicces beszélgetések kerekedtek ki a más szóhasználatokból. Szerencsére a gazdám egy végtelenül laza ès türelmes ember, így nem zavarja, ha egy nap 120-szor kérdezek vissza, mert nem értem. Példàul a találkozàsunk alkalmával megkérdezték, van-e sofőrkönyvem, tehát már tudom jogosítványom. Szinte minden percben tanulok egy új kifejezést. 

A család és a környékbeli emberek nagyon kedvesek és közvetlenek, úgy érzem, befogadtak.

Emellett a munkából pedig mindig akad. Igyekszem szorgoskodni, ahogy tudok, ügyködök. A “tanítóim” nagyon sokat segítenek, így pár nap alatt már rengeteg új dolgot kipróbálhattam. Traktort vezettem, báláztunk, fejtem tehenet és kecskèt , illetve kenyeret sütni is segíthettem. Jutalmul, ahogy régen a gyerekek, megkaptam kukurit, hiszen a kenyér sütésénél sem maradhat maradék.  

Az ételeket a gazda anyukàja, Iluska néni készíti, hozzáteszem: mennyeien. Éhen már nem veszek el…. Teljesen magával ragad az itteni tájszólás és a történetek. 

Egyet nagyon megtanultam már Székelyföldön, mindig nagyobbat kell mondani, mint a másik! 😀 De azt mondják,  mulatság nélkül mit sem ér az élet. Így telnek hát napjaim. Nem panaszkodom. Ahogy itt se teszik. Boldog, mosolygós dolgozó embereket ritkán lát az ember. Szerintem ez a titkuk!