Karácsony Zita

„Hol vannak a tehenek?” - keresem tekintetemmel a dombon, a mögötte lévő dombtetőn, és a még mögötte magasodó hegyoldalban azt a három jóravaló jószágot, hogy tisztába legyünk egymással: ők itt és (van szerencsém) én is itt… „Ki tudja! Elmentek. Valahol legelnek…” - így a válasz… Na már most mégis csak felhúzom a szemöldököm! Nincs velük pásztor? Nem kell terelgetni őket?! Igaz nem sokan vannak, de azt hinném - amit eddig láttam -, hogy a tehén pásztorral jár, s a pásztor jószággal jár. No! Itt nem! A terkői hegyek alatt minden szabad. A három tarkának így van szokása. Megvirradnak, tejet adnak, utána elmennek, dolgukra, legelésznek, amerre kedvük tartja, estére hazatérnek fejésre, utána esznek még keveset unhatatlanul, s úgy, hogy ugyanazoknak a fűcsomóknak is mindig úgy örülnek, aztán éjjelre is kint maradnak, az édesen, a legelőn. A karámot, istállót állni minek, mikor fölöttük, köröttük keríti mind felől a szabad ég, levegő s tér. Tiszták nagyon, szépek, takarosak! Talán ettől épp: a szabadságban fürödnek… S aztán feltűnik a hegytetőn egy ménes! „Hadd rohanjak közelébb!” Úgy megfognám őket csak a közelséggel! Csak egy kicsit kevesebb messzeséggel. Vagy egy teleobjektívvel. „Hadd el! Nem állnak meg! Mire odaérsz, már két völggyel odébb vannak!” Mert ők olyanok, hogy több gazda tavasszal kicsapja a lovát a hegyek közé. Azok összeállnak, és járják a határt magukban, ahogy tetszésük van nekik. Egész fél évet kint élik éltüket. Aztán amikor hidegre fordul az idő, érzik azt. Egyre inkább húzódnak le az esztenák köré. Nem tudni, hol találni majd meg őket, amikor befogni kell. Majd ki keresi őket, a gazda esztenáról esztenára jár. S a lovak híre is esztenáról esztenára jár. Ősszel. Addig pedig rendületlenül kint. Bárhol. Mindenhol. Utolérni egyedüli pásztoruknak, a szabadságnak ér...