Karácsony Zita: Szabadon

„Hol vannak a tehenek?” – keresem tekintetemmel a dombon, a mögötte lévő dombtetőn, és a még mögötte magasodó hegyoldalban azt a három jóravaló jószágot, hogy tisztába legyünk egymással: ők itt és (van szerencsém) én is itt… „Ki tudja! Elmentek. Valahol legelnek…” – így a válasz…

Na már most mégis csak felhúzom a szemöldököm! Nincs velük pásztor? Nem kell terelgetni őket?! Igaz nem sokan vannak, de azt hinném – amit eddig láttam -, hogy a tehén pásztorral jár, s a pásztor jószággal jár.

No! Itt nem! A terkői hegyek alatt minden szabad. A három tarkának így van szokása.

Megvirradnak, tejet adnak, utána elmennek, dolgukra, legelésznek, amerre kedvük tartja, estére hazatérnek fejésre, utána esznek még keveset unhatatlanul, s úgy, hogy ugyanazoknak a fűcsomóknak is mindig úgy örülnek, aztán éjjelre is kint maradnak, az édesen, a legelőn.

A karámot, istállót állni minek, mikor fölöttük, köröttük keríti mind felől a szabad ég, levegő s tér.

Tiszták nagyon, szépek, takarosak! Talán ettől épp: a szabadságban fürödnek…

S aztán feltűnik a hegytetőn egy ménes! „Hadd rohanjak közelébb!” Úgy megfognám őket csak a közelséggel! Csak egy kicsit kevesebb messzeséggel. Vagy egy teleobjektívvel. „Hadd el! Nem állnak meg! Mire odaérsz, már két völggyel odébb vannak!”

Mert ők olyanok, hogy több gazda tavasszal kicsapja a lovát a hegyek közé. Azok összeállnak, és járják a határt magukban, ahogy tetszésük van nekik. Egész fél évet kint élik éltüket. Aztán amikor hidegre fordul az idő, érzik azt. Egyre inkább húzódnak le az esztenák köré. Nem tudni, hol találni majd meg őket, amikor befogni kell. Majd ki keresi őket, a gazda esztenáról esztenára jár. S a lovak híre is esztenáról esztenára jár. Ősszel.

Addig pedig rendületlenül kint. Bárhol. Mindenhol. Utolérni egyedüli pásztoruknak, a szabadságnak ér…

Karácsony Zita: Tehenet foltjáról

Madarat tolláról, tehenet foltjáról. S a foltok mentén a nevéről. Mert van mindnek. Mind a 120 marhának.

A fejőházba is előbb Szilvia siet, aztán sorakozik Sára, Kati, Ági, Kis Nóra, Nagy Nóra, Mami, Keresztmámi, Dénes, Gyuri, Árpi, Attila, Levi Sógor, Lóvészi, Kicsi Babos, Nagy Babos meg a Katona Pista, s István, az egyik, mert van belőle több, Istvánból a legtöbb.

A 12 állásos házba a tehenek dalolva, önként tolakodnak be, hogy meghálálják a napi gondoskodást, s a jóízű legelőt. Tejelnek. Nyár elején szebben. Mert a májusi fűtől ontják igazán a tejet. Akkor naponta 15-20 litert tőgyenként. Ma már augusztusba jár. A hegyoldalak kiégni kezdenek. Kevés az energia a fűben. De betöltött szerepük van. 3 éves koruktól, míg jólesik nekik az élet. 12-17 évig még. Tavasszal borjaznak egyet, 2-3 hónapot a borjúé az anyatehén, aztán következő ellést megelőzően, a vemhesség 7. hónapjáig nekünk szolgálnak tejjel.

Fejés előtt mosakodás, a pásztorok megmossák a csecseket, aztán cuppoghat a fejőgépben vákuum. Miközben a lányok boldogan kérődznek. Van idő. Ráérnek. Szakirodalom szerint 32-35-öt rág, aztán nyel. Számoltam…

Gülledt Szemű nagy és önfejű, ő átír minden rendet, ő előbb 49-et rág, s nyel, majd 55-öt, aztán 60-at, s nyel. Odamegyek Sanyihoz is. Elsőre 50. De még korán van, fáradt. 48 is elég.

Miután a fejőgép kipulzálta a tehénből a nagyját, a gép átkerül a bal oldali sor tehénre, majd a jobb oldaliakra még kézzel rásegítenek. De előbb bezsírozzák a csecseket. Disznózsírból, fenyőgyantából, étolajból és körömvirágból készítenek kenőcsöt. Hogy ne fájjon a fejés és gyógyuljanak – ha vannak – a sebek.

Egy sor tehén (6 jószág), kb. 15 perc. Naponta kétszer, ennyi testközelség. Reggel kicsivel kevesebb, hisz rövidebbek az éjszakák, azalatt kevesebbet termelnek, estig több idő telik, addigra telítődnek.

A reggeli fejés után a pásztornak puliszka. Egyik nap túróval, másik nap tojással. Elmaradhatatlan. A jószágnak pedig egész nap szabadság és hancúr a hegyen…

Karácsony Zita: Angyalok

Tegnap este elkezdte, s ma is kitartotta. Esett, szitáló ködöt hozott. Még nagyobb csendet a csendbe, a marosfői hegyekbe.

Egy napra pásztor lettem. Hajtani kell ki a csordát a hegyre, legelőre. S ahol a fenyvesben a fenyő áll, de nem úgy, hanem az ott! Egyedül! Na annál kellett a teheneket felfele téríteni, aztán vissza, s balra tovább… Egész délelőtt, s délután egészen.

Miközben úszott körülöttünk a béke. Úsztak rajtunk keresztül a ködfelhők. S elúszott minden, ami idő. Nem diktált nekünk. Mi sem diktáltuk.

Egyedül a marhák étvágya és a szemlátomást eltelt elégedettsége mutatott irányt és ütemet. Az égig zöld, mélyzöld, kékeszöld ölelt. Felette fehérből szürkébe játszó felhőlepel.

A szél hárfázott olykor a fenyőágakon. A csorda rágásának halk moraja egy biztos „jó helyen vagyok” érzést sugallt.

S itt, isten tenyerén kolompok kongása, csengése, koncertje emelte még közelebb az eget a földhöz. Mert ebben az éteri, a völgyet szétterülő hangban mégis csak úgy hallott, mintha angyalok járnának a fenyők, ember, ég és föld között…

S valóban! Hisz előttünk legeltek ezek a földre szállt, hétmázsás, tarka angyalok…

Karácsony Zita: Szakértelem

„Holnapra, s utána esőt mondanak. Utána 30 fok, de hévégére megint itt az eső!”

Aratni kell, kaszálni kell!

S gondolkodni kell, szakérteni kell, mikor mit lehet, mit enged a vetés, a növénykultúra, az időjárás.

Tavaszi búza a soros.

Na azt meg egy kicsit enni is meg kell.

Végigjártuk a határt, szemrevételeztük a lucernást, a pityókást, a búzát.

Bartó Levente, fogadó gazdám a szükséges rutint teszi, míg én pedig értelmezni, tanulni követem.

Levente kezébe fog egy marék búzakalászt, kipergeti tenyerében a szemeket, a pelyvát kifújja közüle, s szó szerint szemezget. S kóstolgat. Mert úgy a legjobb megtudni, lehet-e már aratni, ha a búzaszemeket foga közé veszi, s kettéharapja. Ha roppan, akkor lehet rámenni a táblára. Ha még puha, akkor nem érdemes, mert a kalászból nem fognak kiperegni a szemek. Nem lehet majd kicsépelni a kalászt tisztességesen.

Megkóstoltam én is.

Hmmm, határeset.

Ízre nem is volt olyan rossz!

De a géppel még várni kell keveset.

Karácsony Zita: Jönni kell

„Jönni kell reggelizni! Helyet kell foglalni, hozom a tányért!”

…

Szólít így első nap reggelén az étkező asztalhoz fogadó gazdám.

Felénk úgy mondták volna: Gyere reggelizni! Amiben van egyfajta kívülről jövő felszólítás, külső kényszer. Itt Székelyföldön „jönni kell”. Ide Székelyföldre jönni kell!

Belső kényszer ez, ami sok száz kilométerről hív és hoz. Mert ennek a kényszernek nehéz nemet mondani. Mert érzés szüli.

Mert természetes itt a természetesség és emberi tisztaság, a természet közeli életmód, az egymásrautaltság ember és környezete között, a kolompok hangja az esztenán, a fejőház illata, a kukoricás óvása a medve étvágyától, a megfelelő aratási időpont megválasztásának gondja.

…

Jönni kellett.

Jöttem.

Megérkeztem.