Karácsony Zita

Tegnap este elkezdte, s ma is kitartotta. Esett, szitáló ködöt hozott. Még nagyobb csendet a csendbe, a marosfői hegyekbe. Egy napra pásztor lettem. Hajtani kell ki a csordát a hegyre, legelőre. S ahol a fenyvesben a fenyő áll, de nem úgy, hanem az ott! Egyedül! Na annál kellett a teheneket felfele téríteni, aztán vissza, s balra tovább… Egész délelőtt, s délután egészen. Miközben úszott körülöttünk a béke. Úsztak rajtunk keresztül a ködfelhők. S elúszott minden, ami idő. Nem diktált nekünk. Mi sem diktáltuk. Egyedül a marhák étvágya és a szemlátomást eltelt elégedettsége mutatott irányt és ütemet. Az égig zöld, mélyzöld, kékeszöld ölelt. Felette fehérből szürkébe játszó felhőlepel. A szél hárfázott olykor a fenyőágakon. A csorda rágásának halk moraja egy biztos „jó helyen vagyok” érzést sugallt. S itt, isten tenyerén kolompok kongása, csengése, koncertje emelte még közelebb az eget a földhöz. Mert ebben az éteri, a völgyet szétterülő hangban mégis csak úgy hallott, mintha angyalok járnának a fenyők, ember, ég és föld között… S valóban! Hisz előttünk legeltek ezek a földre szállt, hétmázsás, tarka angyalok…