A szerdai nap munkálatait másokra kell bíznom, ez a nap egy kicsit más lesz, remélem, azért nélkülem is el tudják végezni a földmunkákat és az állatok körüli teendőket... Zoli és édesapja fontosnak tartják, hogy ne csak a gazdaságot, hanem a történelmet és Csíkbánkfalva múltját és jelenét is megismerjem. A reggeli teendők után elindultunk az ezeréves határhoz. A tündérvilághoz hasonló Gyimesek közt utaztunk, ahol ismét rácsodálkozhattam más kultúrájú emberekre és körülményeikre. Az ezeréves határnál Bilibók Ágoston bácsi fogadta a látogatókat, és boldogan regélt minden érdeklődőnek. Természetesen én is bemutatkoztam, izgatottan hallgatta, honnan és mi okból jöttem, így hamar bizalmába fogadott. Elmesélte az Olt és Maros történetét, ám a végéhez közeledve szavai ritkultak, hangja elhalkult, és az évek barázdálta arcán könnycseppek szaladtak le. Ekkor már én sem tudtam tartani a szorító érzést.. "Sorsközösséget vállaltunk" – mondta, és kis ajándékot adott, majd vasutassapkában képet is készített rólunk. Kicsit később kértem, mesélje el a történet végét. Nagy levegőt vett és nekikezdett, de az érzelmei ismét győzedelmeskedtek... Búcsúzóul huncut székelységgel azzal a tanáccsal látott el, hogy olyan legényt válasszak magam mellé, aki ha szeret, akkor is vigyáz, hogy a frizurám össze ne kócolódjon..! Hazafele megismerhettem Zoli feleségének, Bettinek a nagymamáját. A tűzről pattant néni idegenként is óriási szeretettel fogadott, sőt búcsúzkodáskor rózsaolajjal áldást is kaptam tőle és megígérte, imádkozik értem. Itt történt meg a nap második egéritatása... Délután Zoli édesapja megmutatta közbirtokosságuk területeit és fejlesztéseit. Hogy az erdészeti munkálatokat megfelelően elláthassák, a hegyi utakat rendbe tették, felújították, ezen kívül Csíkbánkfalvát is felvirágoztatták. Elhagyott épületek sora ragyog új köntösben; közösségi terek, orvosi rendelő, fogászat, állatorvos, iskolai színitársulat és még saját fúvószenekar is működik a faluban. Az úton hosszasan beszélgettünk történelemről, nagy csatákról, hányatott és küzdelmes, de diadalmas múltról. Leróttuk kegyeletünket a Nyergestetőn elesettek emléke előtt is. Megálltunk az esztenájukon, láthattam az itteni életmódot, és a vad pásztorkutyákat, akik közül egyet pár jó szó után sikerült megszelidítenem. A mai napért nagyon hálás vagyok, hisz megtanított, hogy mennyire fontos tartozni valahová, közösséget teremteni és azt összefogni, majd meg is őrizni, hiszen a szép jövő az emberek identitástudatából fakadó erőteljes egységben rejlik.